Feldolgozni a felfoghatatlant

A sikertelen terhesség megélése, a perinatális gyász

Amikor gyermeket várunk már a kezdetektől szeretjük őt. Egész lényünket betölti az ő léte. Ez akkor is így történik, ha nem abban az időpontban, nem úgy érkezett hozzánk, mint ahogy eredetileg vártuk volna. Ahogy egyre jobban átadjuk magunkat az anyaságnak, egyre mélyebben megérint minket a gyermekünkkel szövődő szeretetkapcsolat és egyre nehezebb az elválás, ha valamilyen oknál fogva várandósságunk mégsem a szülés és születés boldog eseményével végződik.

Kívülállók számára talán nem is érhető milyen nagyon lehet szeretni egy még meg sem született gyermeket. De aki ezt átéli tudja, hogy a fájdalom, a gyász nagyon is eleven és nem könnyebb a teher attól, hogy még nem ölelhettük meg kisbabánkat. Nagyon fontos, hogy ebben az élethelyzetben engedjük meg magunknak ezeket a fájó érzéseket. Hiába volt még csak néhány hetes, hónapos a magzatunk, akkor is el kell búcsúzni tőle, le kell zárni a vele való kapcsolatunkat annak érdekében, hogy nyitott szívvel folytathassuk életünket és az esetleges következő várandósságokat ne árnyékolja be a lezáratlan, fájó kapcsolat. Legjobb, ha önmagunkat átadjuk azoknak a folyamatoknak, amik bennünk történnek és teljes szívvel megéljük a pillanatok fájó mivoltát is.

Fontos, hogy ne próbáljuk meg elhitetni önmagunkkal vagy másokkal, hogy a kisbabánk elvesztése jelentéktelen történés, amelyen könnyen túl tudjuk tenni magunkat. Ez egy olyan esemény, amely megérdemli, hogy megálljunk és elidőzzünk nála. Egy felnőtt hozzátartozó elvesztésekor a gyász időszakában eszünkbe jutnak a vele kapcsolatos emlékek. A magzat elgyászolása során sokkal nehezebb dolgunk van abból a szempontból, hogy nagyon kevés a hozzá kötődő emlékünk. Jó az, ha ezt a kevés emléket nem engedjük el azonnal, felidézzük a magzatunk mozgását, a vele kapcsolatos megérzéseinket: milyen lett volna, milyen külső-belső tulajdonságokkal rendelkezett volna. Ha adtunk már neki nevet, akár csak becenevet is, akkor szólítsuk őt ezen a néven akkor is, amikor éppen búcsúzúnk tőle. Ez a név maradjon csak az ő neve, ne adjuk ugyanezt a nevet a következő gyermekünknek. Jár ennek a gyermeknek, hogy őt személy szerint szeressük és így vegyünk tőle búcsút – és jár a születendő testvérének is, hogy önálló élete lehessen, ne pedig egy meg nem született idősebb testvér árnyaként kelljen élnie.

Bár szükségtelenül fájdalmasnak tűnhet, de sokat segít a gyász folyamatában, a magzatunkra történő emlékezésben az, ha láthatjuk őt. Kérjük meg a beavatkozást végző szakembereket, hogy amennyiben már nagyobb, fejlettebb magzatról van szó készítsenek fotót a gyermekünkről. Kérésükre ezt a fényképet megőrizzük és akkor adjuk át Önöknek, amikor Önök kérik. Az a tapasztalatunk, hogy bár a szülők eleinte, vagy a beavatkozás során félnek megnézni gyermeküket, később mégis örömmel fogadják a fotót és segítségükre van a búcsúzásban. Minden magzat szerethető – hiszen Önök is hetekig, hónapokig szeretették őket. Ha esetleg valamilyen betegség vagy sérülés nyomát viselik, akkor is lehetséges legalább egy kis kezecskét vagy talpacskát lefényképezni, amit a későbbiek során emlékként megőrizhetnek róla – segítve ezzel az a búcsúzást és a gyógyulást.

Felnőtt hozzátartozó elvesztésekor segítik gyászunkat a különböző szertartások, közös megemlékezések, temetési ceremóniák. Mind-mind ahhoz segítenek minket, hogy a szeretett személy elvesztésével szembenézzünk és méltó módon elbúcsúzhassunk tőle – olyan módon, amely a köztünk lévő szeretetkapcsolatnak jele, egyszersmind megélése is. Magzati veszteség esetén nem minden esetben van lehetőség temetésre (erről részletesen írunk az Adminisztratív teendők című részben). Azonban még abban az esetben is, ha hivatalos temetésre nincs lehetőség, vagy nem kívánunk élni ezzel, saját magunk, otthon, családi körben végzett szertartás keretében elbúcsúzhatunk a magzatunktól. Amennyiben kapcsolatban vagyunk valamilyen egyházzal, hívő közösséggel az ő bevonásukkal, pap, lelkész vezetésével is megvalósíthatjuk ezt a búcsúszertartást.

Gyakran megesik, hogy a szülők saját fájdalmukat megélve nem találják az utat egymáshoz: nem tudják hogyan beszélhetnének érzéseikről, vagy félnek attól, hogy párjuk fájdalmát tetézik azzal, hogy ha még saját szomorúságukat is ráterhelik. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a párok, akik együtt élik át ezeket az eseményeket, meghallgatják egymás fájdalmát, megosztják érzéseiket még inkább összekovácsolódnak a gyász terhének közös hordozásában. Fontos tudni azt, hogy a szülők gyásza eltérő. Az édesanyák többsége úgy érzi, hogy legszívesebben a saját életét is odaadta volna, csak a gyermekét sikerült volna valahogy megmenteni. Az édesapák ezzel szemben leginkább a párjukat féltik. Ők még nem kötődnek a magzathoz olyan intenzitással, mint az édesanyák, ami érthető is, hiszen nem ők hordozzák testükben a magzatot. Ezért fontos az, hogy egymás iránt türelemmel legyünk. Nincs arra szükség, hogy tanácsokat adjunk egymásnak. Különösen felesleges, sőt káros, társunk érzéseit minősíteni (pl. „hogy mondhatsz ilyet” „te egy érzéketlen tuskó vagy” „te túlzásba viszed a siránkozást” stb.…) Mindenki úgy gyászoljon, ahogy a szívéből fakad, ne kelljen egymás elvárásainak megfelelni a gyász során. Elegendő, ha csak tisztelettel és együttérzéssel meghallgatjuk a párunkat és kimutatjuk szeretetünket akkor is, ha az érzéseink eltérnek. Gyakran megesik, hogy a gyász során a szomorúság hullámzóan van jelen: egyszer egyik fél erősebb és ő tud támasza lenni az elesettebbnek, aztán fordul a helyzet és a másik fél lesz az, akire támaszkodni lehet.

Különösen nehézzé teheti a helyzetünket az, ha első gyermekünket veszítettük el. Sok édesanya úgy érzi, hogy ő nem alkalmas vagy nem méltó arra, hogy az anyaság ajándékát megélje és ezért nem születhetett meg a gyermeke. Fontos emlékezetünkbe idézni, hogy a gyermek önálló lény. Saját testünket adjuk át neki, szeretetünkkel vesszük őt körül, de nem csak a mi erőfeszítéseinktől függ az, hogy gyermekünk végül egészségben megszületik-e. Mi azt tudjuk tenni, hogy szeretjük őt és biztosítjuk számára a megfelelő körülményeket – de hogy egy magzat megy vagy marad afelett nincs korlátlan hatalmunk.

Másfajta nehézséggel néznek szembe azok a családok, akiknél már vannak nagyobb gyermekek. Itt a szülőknek fájdalmas, de fontos teendője, hogy velük is megosszák a történteket. Ennek során azt tartsuk szem előtt, hogy minél egyszerűbben, rövidebben mondjuk el az eseményeket, ne ijesszük meg a gyermeket az egészségügyi információk részletes ecsetelésével és hagyjunk nekik lehetőséget a kérdéseik feltevésére. Őszintén válaszoljunk nekik, nem kell elhallgatni saját fájdalmunkat, szomorúságunkat, de legyünk nyitottak gyermekünk fájdalmára, szomorúságára is.

Az a tapasztalat, hogy a gyermekeknek sokkal ijesztőbb, ha érzik, hogy valami nagyon borzasztó dolog súlya nyomasztja a családot, de velük erről nem beszél senki. Sokszor azt hiszik ők a hibásak szüleik szomorúságáért, fájdalmáért. Felszabadítólag hat rájuk, ha megtudják, hogy ők nem „rosszak”, nem hibáztak semmiben, hanem egy tőlük független esemény okozza a családi gyászt. Gyakran tapasztalható, hogy ha elmondjuk nekik, hogy anya most beteg, pihennie kell, akkor lelkesen segítenek az ápolásban is. A lehetőségekhez képest engedjük is meg nekik, hogy valamit ők is tehessenek értünk pl. vigyenek egy pohár vizet, mert így azt élhetik meg, hogy nem kívülálló részei a családi tragédiának, sőt ők maguk is segíthetnek egy általuk szeretett személy fájdalmának enyhítésében.

A gyászfolyamat során gyakran érezhetjük úgy, hogy nem boldogulunk egyedül. Egy hozzáértő külső személy nagyon sokat segíthet azzal, hogy a megfelelő kérdéseket teszi fel nekünk, amelyen elindulva megtaláljuk a kiutat a gyászból. Érdemes ezt a segítséget elfogadni, hogy ezen a krízisen túljutva személyiségünkben és párkapcsolatunkban megerősödve folytathassuk az életünket és esetleg vállalhassunk újabb várandósságot, újabb gyermeket. Az egészséges gyászfolyamat megfelelő lezárása nélkül fennáll a veszély, hogy következő gyermekünk tudva-tudattalanul is csak az előző, elveszített gyermekünket pótolja a lelkünkben és soha nem fog olyan szép, okos, ügyes, lenni, mint a gondolatainkban tökéletessé magasztosuló előző, aki végül nem született meg. Újabb gyermeket tehát akkor a legjobb vállalni, amikor fizikálisan orvosunk gyógyultnak minősített minket és lelkileg is készen állunk, hogy tiszta lappal befogadjunk egy új, önálló életet. Ez azonban több hónapot, akár egy évet is igénybe vehet. Ne legyünk türelmetlenek, adjunk magunknak időt a gyógyulásra.