2018-ban kezdtem a szülésznőképzést, majd ezzel egy időben csatlakoztam a Maternity csapatához. Ez utóbbi hatalmas lehetőség volt, hiszen a munka során rengeteget tanultam az asszisztens kolléganőktől és az orvosoktól is. A diploma megszerzése után asszisztensi munkakörben kamatoztattam szülésznői tudásom.
2019-ben megismerkedtem leendő férjemmel, és 2022-ben, az esküvőnk után úgy éreztük, hogy az életünk még kerekebb lenne egy gyermekkel. 2023 áprilisában volt egy megérzésem, és munkaidő után csináltam egy terhességi tesztet, ami erősen pozitívat mutatott. Egyszerre voltam nagyon boldog, de rémült is, hiszen egy terhességben bármi megtörténhet. A rossz gondolatokat elhessegetve siettem haza a férjemhez, aki szintén nagy örömmel fogadta a hírt. Nem sokkal később Gérecz doktor állapította meg a terhességet, és az ultrahang alapján minden rendben volt. Számomra egyértelmű volt, hogy őt szeretném orvosomnak, hiszen kezdetektől fogva én asszisztáltam neki, és maximálisan megbíztam benne emberileg és szakmailag is.
Amikor felkértek, hogy írjam le a szüléstörténetemet, egyből az jutott eszembe, hogy az előzményeket ki fogom hagyni. Viszont tudom, hogy ez akár kapaszkodó is lehet olyan családoknak, akik szintén átélték azt, amit mi. A pünkösdi hosszú hétvégét barátainkkal töltöttük együtt, és már ott furcsa érzésem volt. Különös figyelmet nem tulajdonítottam neki, de jeleztem a férjemnek hazafelé, hogy valami nem stimmel. Próbált megnyugtatni, amennyire csak tudott. Ezután eltelt még majdnem egy hét, mikor a rendelés után megkértem Gérecz doktort, hogy nézzünk rá a terhességemre. Sajnos a rossz érzésem beigazolódott. Nem kellett mondania semmit, én is láttam az ultrahangon, hogy nincs szívhang. Ott, abban a pillanatban összeomlottam, és csak sírtam. Folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hogy miért pont velünk, mit csináltam rosszul, hiszen mindenre odafigyeltem. Emlékszem, először anyukámat hívtam, mert nem tudtam, mit mondjak a férjemnek. Majd amikor összeszedtem magam, beszéltem vele is. Azt az érzést és mondatot senkinek sem kívánom, mikor zokogva mondtam neki, hogy „Szia! Gyere be, mert nincs szívhang!”. Azonnal jött, és ott volt velem végig a klinikán. Támogatott, és támogattuk egymást. A kollégák részéről is hatalmas segítség volt, hogy diszkréten kezelték a helyzetet, de mégis próbáltak lelkileg segíteni a műtét után is. Ezúton is köszönöm nekik.
A következő hetek nagyon nehezek voltak, hiszen ahogy visszaálltam a munkába, a sok-sok terhességmegállapításnál, várandósgondozásnál mindig szomorú lettem, de mégis együtt örültem a családokkal, és drukkoltam, hogy minden rendben legyen. Bíztam abban, hogy ezt az érzést egyszer mi is megtapasztalhatjuk a férjemmel. Rengeteget dolgoztam magamon testileg és lelkileg is, mert tudtam, hogy csak így tudok továbblépni a történteken, és majd ha úgy érezzük, itt az idő, tiszta lappal és idegeskedés nélkül vágunk bele újra.
2023. október elején a férjem egy reggel közölte velem, hogy azt álmodta, terhes vagyok. Jót mosolyogtam rajta, mert nem szokott ilyeneket álmodni, legalábbis sosem mondta még eddig. Úgy voltam vele, hogy nem csinálok tesztet, mert még nincs itt az ideje. De csak nem hagyott nyugodni a gondolat, így egy héttel később csináltam egy tesztet. Pozitív. Sírva szaladtam ki férjemhez a konyhába, és csak annyit mondtam neki, hogy terhes vagyok és fiú, érzem. Ő kicsit megijedve fogadta a hírt, és próbált finoman utalni rá, hogy azért várjuk meg az ultrahangot. Természetesen együtt mentünk az első ultrahangra, ahol remegve és félve vártam, hogy meghalljuk a szívhangot. Szerencsére minden rendben volt. Következett a genetikai ultrahang, amire rettegve mentem be, mert már minden megfordult a fejemben, és mindent számításba vettem. Férjem ekkor mondta azt, hogy részben átok, hogy szakmabeli vagyok.
Akik már jártak genetikai ultrahangon, tudják, mennyire fontos, hogy minden részletet lásson a vizsgáló orvos. Dr. Belics Zorán végezte a vizsgálatot, és megkért minket, hogy sétáljunk egy kört, mert valamit még jobban meg szeretne nézni. Mondanom sem kell, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, a férjem nyakába borultam, és sírtam. Papp professzor úr tankönyvének lapjai cikáztak a fejemben, ott is a genetikai fejezet, hogy mik az eshetőségek. Természetesen a férjem próbált nyugtatni, ahogy Belics doktor is, miután mindent szépen meg tudott nézni.
Amikor átléptük a 12. hetet, és negatív lett a genetikai szűrésem is, mérhetetlenül nagy nyugodtság fogott el. Nem idegeskedtem, nem jöttek kósza gondolatok. Egyszerűen csak élveztem azt a csodát, ami végre velünk is megtörtént. A terhesség vége felé nagyon fájt már a hátam, a derekam, és sokszor éreztem, hogy nem úgy mozog Olivér a hasamban, ahogy kellene. Egyszer meg is ijesztett, és az volt az egyetlen alkalom, amikor bementünk egy gyors CTG-re és ultrahangvizsgálatra. Szerencsére akkor is minden rendben volt. Teltek a napok, és nem éreztem, hogy lennének jóslófájásaim vagy csak bármi jele annak, hogy hamarosan szülni fogok. Mindent bevetettem, sokat sétáltam, málnalevélteát ittam, lépcsőztem, de semmi. A 38. héten jártunk, és úgy léptem be a rendelőbe, hogy én ma szülni szeretnék. Nyilván tudtam, hogy ez nem kívánságműsor. Rengeteget beszélgettünk a doktor úrral és Margóval, a szülésznőmmel. Végül kimondtam, hogy amennyire természetes szülést szerettem volna, annyira megijedtem. Tudtam azt, ahogy a doktor úr is és a férjem is, hogy képes vagyok bármire, de emellett a kishitűség néha felülkerekedik rajtam, ami szülés közben nem segít a folyamatban. Ott nincs olyan, hogy én ezt nem csinálom, vagy nem tudom megcsinálni. Így abban maradtunk, hogy a 39. héten megoperálnak. A dátum június 5-e lett, férjem nagy örömére, hiszen az 5-ös az ő száma.
Eljött a nagy nap. Mondanom sem kell, előző éjszaka semmit nem aludtam. Számtalanszor végigpörgettem a fejemben, hogyan zajlik a császármetszés. Rengetegszer pakoltam ki-be a kórházi csomagot, hogy biztosan minden meglegyen. Erről biztosan a férjem is tudna mit mesélni. Bevallom őszintén, hogy az érzéstelenítéstől féltem a leginkább, de tudtam azt is, hogy bárki is fog szúrni, nem lesz baj, hiszen mindenki profi.
Megbeszéltük a doktor úrral, hogy 7:30-kor találkozunk a műtőben. Továbbra is nagyon ideges voltam, hiszen most nem kívülről fogom figyelni az eseményeket, én fekszem majd a műtőasztalon. Megtörtént az érzéstelenítés, egyáltalán nem fájt; úgy voltam vele, hogy innentől kezdve gyerekjáték lesz az egész. Egyszer csak meghallottam, hogy kezdhetjük. Féltem. Közben doktor úr és Gyöngyike folyamatosan kommunikált velem, ami hatalmas segítség volt. Pörögtek az események, és 7:57-kor megszületett Olivér. Csodás pillanat volt, sosem felejtem el, amikor először megláttam és megpusziltam. Férjem is repdesett az örömtől, de közben aggódott is értem, mert ott kellett hagynia a műtőben. Ezután én vártam arra, hogy csatlakozhassak hozzájuk.
Miután felvittek a szobába, olyan hihetetlen érzés volt, hogy az a csoda, akire ennyit vártunk, most már velünk van. Közeledett a felkelés ideje. Erre lélekben már készítettem magam. Őszinte leszek, életem legfájdalmasabb 20 perce volt, amikor Margóval megtettük a műtét utáni első lépéseket. De tudtam, hogy minél hamarabb kezdek mozogni és egyre többet, annál gyorsabban fogok gyógyulni. Szerencsére nem volt semmi baj Olivérrel és velem sem, így két nap után haza is engedtek minket. Azóta Olivér már 3 hónapos, és gyönyörűen fejlődik. Nem is kívánhattunk volna nála nyugodtabb és tüneményesebb gyermeket!
Köszönjük a klinikának és a kollégáknak, hogy ilyen csodás élménnyé tették Olivér születését!
Dankuli Vivien
