Scroll Top

Irodalmi pályázat

IRODALMI PÁLYÁZAT

Az én Maternity-történetem

A Maternity Szülészeti és Nőgyógyászati Magánklinika meghirdeti Az én Maternity-történetem című irodalmi pályázatot páciensei számára, akik szeretnék megosztani a klinikával kapcsolatos tapasztalataikat, élményeiket (például várandósság, szülés, nőgyógyászati beavatkozás), illetve általában arról, hogyan érezték magukat a Maternityben. A pályázati anyag lehet esszé, történet, elbeszélés, mese, vers stb.

A pályázat menetrendje:

 A pályázat leadásának határideje: 2020. május 15. 24:00

 Közönségszavazás: 2020. május 18–24.

 Eredményhirdetés: 2020. június 8.

Terjedelmi határok: 1500–8000 karakter

Egy pályázó egyetlen alkotással pályázhat.

Beküldési cím: a pályázatokat elektronikus formában (.doc és .docx formátumban) a maternity10@maternity.hu e-mail-címre várjuk, a tárgy rovatba kérjük beírni: „Irodalmi pályázat 2020”. Kérjük, a beküldéskor a következő adatokat is tüntesse fel: név, telefonszám, e-mail-cím.

Zsűri:

 Rózsa Judit főszerkesztő,

 dr. Vida Gábor, a Maternity Szülészeti és Nőgyógyászati Magánklinika szülész-nőgyógyász főorvosa.

Fődíj: családi wellnesshétvége (2 éjszaka) 4 fő (2 felnőtt és 2 gyermek) részére a Kolping Hotel Spa & Family Resort-ban.

Közönségdíj: Maternity Beauty ajándékcsomag.

A pályázattal kapcsolatban információ kérhető: Bentzik Luca marketing menedzsertől  a maternity10@maternity.hu e-mail-címen vagy a +36 30 163 8839  telefonszámon.

A pályázat nyilvános, azon bármely nagykorú, cselekvőképes személy részt vehet, akiket a klinikán jelenleg gondoznak, az intézményben szültek korábban, vagy érvényes szülési szerződéssel rendelkeznek. A pályázaton a szervezők, a klinika jelenlegi és volt dolgozói, valamint családtagjaik nem vehetnek részt.

A pályázatra olyan írásokat várunk, amelyek más pályázatokon még nem vettek részt. A pályázó a beküldéssel automatikusan nyilatkozik arról, hogy a beküldött anyag felett teljes mértékű szerzői és személyiségi jogokkal rendelkezik. Az ebből eredő esetleges vitákban a kiírók és a szervezők nem érintettek, felelősséget nem vállalnak, a viták teljes következményeit a pályázó viseli.

A pályázó az írás beküldésével hozzájárul, hogy a beküldött anyagot a szervezők térítés nélkül felhasználhassák a szerző nevének feltüntetése mellett (online felületek, katalógus, plakát, tévé, sajtó, meghívó).

A Maternity Szülészeti és Nőgyógyászati Magánklinika és a pályázat lebonyolításában közreműködő partnerei a pályázati anyagok információit, adatait bizalmasan kezelik. A pályázó hozzájárul ahhoz, hogy részvételének ténye publikálható. A részletesebb megjelenés (pl. interjú) a nyertes pályázók esetében mindig előzetes egyeztetés után történik. A pályázatok részletes adatai az értékeléshez szükségesek, ezek nem kerülnek közzétételre.

A kiíró a változtatás jogát fenntartja – a meghirdetettektől eltérően is dönthet.

Indokolt esetben a pályázatot felfüggesztheti, a pályázati határidőket és a kiírt feltételeket módosíthatja.

Az én Maternity-történetem

1.

A Maternity Magánklinikával 2015-ben ismerkedtem meg. Az akkori szülész-nőgyógyászom, a tatai Pálos doktor úr vendégorvosként dolgozott a klinikán. Mikor az első terhességi tesztem pozitív lett, felkerestem dr. Pálost, ő ajánlotta a klinikát; természetesen akkor még ő volt a fogadott orvosom. Már akkor tudtuk, hogy a tatabányai lakhelyemen lévő kórházban nem akarunk szülni a rengeteg negatív tapasztalat miatt; így kapva-kaptunk az alkalmon, hogy megismerjük a Maternityt.
Az első alkalom a 12. hetes genetikai ultrahang és vérvétel volt. Mikor beértünk a klinikára, akkor még a Kútvölgyi Tömbbe, a közkórház okozta „sokk” után valami csoda fogadott minket. Le voltunk nyűgözve a felszereltség, a tisztaság és nem utolsó sorban a rengeteg kedvesség miatt. Akkor és ott összenéztünk a férjemmel, és eldöntöttük: igen, itt szeretnénk családdá válni! Az első terhességem alatt a kötelező ultrahangokra jártunk fel, illetve a 38. héttől az NST-ket csináltuk a klinikán Keszeg Éva fogadott szülésznőnkkel. Zavartalan terhesség volt. Végül a kiírt időpont előtti utolsó ultrahangon kiderült, hogy tíz perces fájásaim vannak. Sajnos akkor már tudtuk, hogy Pálos doktor úr nem lesz ott; de úgy gondoltuk, hogy mindenképpen jó kezekben vagyunk a klinikán: természetes úton szülünk, így nem aggasztott, hogy nincs orvosunk, hiszen van egy fantasztikus szülésnőnk. Hajnali egy órakor azonban probléma adódott. Ahogy a tolófájások érkeztek, úgy ment el a kicsi szívhangja. Az ügyeletes Pepó Lilla doktornőnek döntenie kellett: császármetszés. Teljesen sokkot kaptam, nem akartam, végig sírtam. 20 perc és a műtőben voltam; addigra Vida Gábor doktor úr is megérkezett: én akkor már az asztalon ültem – megfogta az arcom, odahajtotta a fejét, és annyit mondott: „Andrea, minden rendben lesz!” Itt és ekkor döntöttem el, hogy egy újabb terhességnél csak ő lehet az orvosom! Végül 2016.03.31-én, hajnalban megszületett Botond, a maga 3560 grammjával és 56 cm-vel. Mint kiderült, nyaka köré tekerte rendesen a köldökzsinórt, fojtogatta magát, ezért nem tudtam sajnos megszülni…

A három napos benn tartózkodásunk alatt nem éreztük, hogy kórházban lennénk. Egy „hotel” egészségügyi szolgáltatással – így tudnám összegezni. Rend, tisztaság, felkészültség és odafigyelés. Első gyermekes anyaként, császármetszés után embert próbáló feladat lett volna egyedül megbirkózni a baba ellátásával. De ott volt velem APA, ami hatalmas öröm volt: ebben a kórházban valóban CSALÁD SZÜLETIK! Kevés jobb döntés születhet meg a Maternityben, mint ez a lehetőség. A csecsemős nővérek hatalmas segítőkészsége és mindig mosolygós csapata folyamatosan megerősített abban, hogy igen, menni fog ez nekem is. Amint csöngettem, pár percen belül érkezett a „felmentő sereg”. Mindent megmutattak a csecsemő ellátásban: pelenkázás, öltöztetés, fürdetés, köldökcsonk-ápolás! És hatalmas köszönet Évinek, aki szülés után pár órával már hozta is a kicsit, és mellre tettük! 22 hónapos koráig szopott Botond igény szerint – és ez felbecsülhetetlen érték számomra. A császármetszés után pedig én is külön figyelmet kaptam a nővérektől: Évi segített felállni és megmosdani, utána pedig rendszeres időközönként jöttek ellenőrizni, hogy is vagyok: fontos volt, hogy jól érezzem magam itt. Külön szeretném kiemelni, hogy mennyire fontosnak tartom, hogy kisfiam minden pillanatára neonatológus figyelt! Külön köszönet Pétsch Endre doktor úrnak, aki távozásunkkor is igen alapos „utasításokkal” látott el bennünket! Arról a kedvességről nem is szólva, amit távozásunkkor a klinikától kaptunk: egy ajándékcsomag termékmintákkal, valamint egy kék Maternity-takaró, ami az első néhány hétben Botond kedvenc hálótársa volt; illetve egy „diploma”, ami a mai napig a gyermekszoba egyik éke: első szülésem pozitív élményeinek bizonyítékaként…
Miután Botond 2 éves lett, terveztük a kistesó érkezését. Végül 2019. augusztusában pozitívat teszteltem. Ekkor már nem volt kérdés: irány a Maternity. Ugyan a kezelőorvosom továbbra is Pálos doktor úr volt, a kötelező ultrahang vizsgálatokra a Maternitybe jöttem, és a 30. héttől átvette a terhesgondozásomat Vida doktor úr, aki felkérésünknek eleget téve vállalta második kisfiúnk világra segítését. Azt kell mondjam, ezen terhességem üde színfoltja volt a doktor úr: mindig mosolygós, közvetlen, segítőkész hozzáállásával a hazai közegészségügyi nehézségek (terhesgondozás, védőnő, vérvételek, táppénz stb.) méltó ellentételezőjévé vált. Szerettem azokat az alkalmakat, mikor feljöttem hozzá terhesgondozásra. Mindig megváratott bennünket, de a nála töltött 20 perc ezeket mindig feledtetni tudta. Ugyan természetes szülésre készültünk – és nagyon hálás vagyok azért, hogy egyáltalán biztosított erre esélyt, és támogatott benne a doktor úr –, végül császármetszés lett; tekintve a gyermek méreteit az én méreteimhez képest. Sajnos egyetlen nagy szomorúságom, hogy nem indulhatott be a szülés: a programozott császár gondolatától végig iszonyodtam, és most sem vagyok ennek híve. De időközben a mostani járványhelyzet arra kényszerített engem is, hogy lépjünk minél hamarabb, mert nem lehet tudni, maholnap milyen intézkedés tette volna lehetetlenné, hogy a Maternityben születhessen meg második gyermekem. Így 2020.03.20. napon, péntek reggel, 7 órakor elkezdődött második maternitys tartózkodásom. Koppány ezen a napon 9 órakor látta meg a napvilágot 3670 grammal és 53 centivel. Valóban nagy baba volt, és ő is nyakláncnak használta a köldökzsinórt, így lelkileg meg is nyugodtam, hogy jól döntöttünk a császármetszést illetően, nem lett volna értelme hüvelyi úton próbálkozni.
A benn töltött 2,5 nap, immáron az új helyen, a Királyhágó téren, ismét kellemesen telt. Leszámítva, hogy maga a második császármetszés utáni felépülés eléggé borzalmasra sikerült. De nem panaszkodhatom: ugyanazt a minőségi ellátást kaptam, kaptuk, mint 4 évvel ezelőtt! Péntek éjjeli rosszullétem alatt folyamatos segítséget és ellenőrzést kaptam, mind az ügyeteles orvosoktól, mind a nővérektől. Gyermekem ellátásáról most is maradéktalanul gondoskodtak. Ezúton Cserbák Anna neonatológus doktornőt illeti külön köszönet, hogy Koppány az ő szárnyai alatt töltötte élete első három napját: hihetetlen emberségről tett számot utolsó napunkon, vasárnap, amikor Koppány bilirubin-szintje ugyan határérték alatt volt, de közel hozzá: tanácsokkal ellátva mentünk haza, átgondolva távozásunk vagy maradásunk lehetőségét. Másik gyermekünkre vonatkozóan is, valamint szoptatós kismamaként én is kaptam tőle jó tanácsokat! És a Maternity-takaró, a diploma újabb emlék…
Ma már Koppány 1,5 hónapos nagylegény. Én még töltöm gyermekágyi lábadozásom, amit szintén szeretnék kiemelni: sajnos a császármetszés után egy elég nagy vérömleny keletkezett, ami rendkívüli fájdalmat és kellemetlenséget okozott. Számos oka lehet, de igazából nem látom értelmét firtatni. Az emberi szervezet reakciója kiszámíthatatlan: ennyi történt. Viszont az eltelt négy hétben olyan figyelmet kaptam az orvosomtól, Vida doktor úrtól, amit elmúlt 34 évemben még soha, sehol nem kaptam, egyetlen orvostól sem. Minden tőle telhetőt megtett, hogy segítse felépülésemet, figyelemmel kísérve a vérömlenyem alakulását! Mikor baj volt, az éjszaka közepén is felvette a telefont, sőt ő maga is hívott többször is (még vasárnap is!). Ugyan még nem jöttem helyre teljesen, még idő kell a vérömlenynek és a hegem gyógyulásának, de az a lelki támogatás, amit a doktor úrtól kaptam, többet jelentett bármilyen orvosi kezelésnél!
Összeségében úgy gondolom, hogy az a fajta orvosi, és kiváltképp lelki támogatás, amit az elmúlt két terhességem alatt ettől a Klinikától, az itt dolgozó orvosoktól, nővérektől, csecsemőápolóktól, sőt recepciósoktól kaptam, felbecsülhetetlen. Abban száz százalékig biztos vagyok, hogy ha a jövőben bármilyen probléma, egy újabb terhesség vagy egy vizsgálat miatt fel kell keresnem egy egészségügyi intézményt, az újra a Maternity lesz! Engem meggyőzött!

2.

Az én történetem nem a fogantatással kezdődött, hanem sokkal előbb. Egy szomorú tavaszi napon, amikor a táj virágba borult, én meg ki. Akkoriban egy idős, ránézésre diagnosztizáló orvosom volt. Azt mondta: vetélés. Így tudtam meg, hogy egyáltalán terhes voltam. Aztán a vizsgálat során kiderült, egy mióma állja útját a megtelepedni vágyóknak. A doktor úr arra készített, hogy vagy hosszas gyógyszeres kezelés lesz, vagy műtét. Én egy világkörüli útra szavaztam volna inkább, de állítólag az nem olyan hatásos mióma ellen. Vigasztalásul még hozzátette: ne aggódjak, itt fél évig tuti nem lesz semmi.
Napokig letört voltam, aztán elmentem egy másik nagyon ajánlott szakorvoshoz is. Nem vagdalkozott, csak beígérte, hogy bizony fél évet ad ő is, aztán belevágunk. A műtétbe. Elengedtem mindent hát, és elmenekültem, ha nem is világ körülre, de külföldre. Megterveztem az utakat, de úgy fest, mégsem ismertem a valódi utam.
Miután közöltem a párommal, hogy itt aztán nem lesz semmi, de legfőképp gyerek nem, a védekezésről le is mondtunk. Így történt, hogy nagyjából 1,5 hónappal később, rögtön az első nyaralás előtt olyan furán éreztem magam, hogy csináltam egy tesztet. Pozitív lett.
Nem hittem el. Elvégre nem lehettem terhes. Nekem felmentésem volt alóla. És amúgy is, biztos romlott volt a teszt. Elvégeztem még egyet. Utána írtam a páromnak, hogy reggel még csak én búcsúztam el tőle, de haza már ketten várjuk…
A nyaralásra vittem magammal a picimet, mert nem volt még kire hagyni, és nagyon boldogok voltunk hármasban, de azért aggódtam a mióma miatt, és hazaérve azonnal igyekeztem orvost keresni.
Nem gondoltam volna, hogy nehéz lesz. Több magánrendelőt is felhívtam, de olyan érzésem lett tőle, mint egy porszívóügynöknek, aki most épp a gyerekével házal. A legnagyobb megdöbbenésemre olyan választ is kaptam, hogy az adott orvos csak akkor vállal, ha probléma mentes terhességem lesz. Hát azért nem mertem megígérni neki.
Ekkor került képbe a Maternity, ami a legközelebb volt a lakhelyünkhöz. Felhívtam őket, és szerencsére senkit sem kellett meggyőzni róla, hogy érdemes fogadniuk. Sőt, megkérdezték, hogy női vagy férfi orvost szeretnék. Olyat akartam, aki előbb fogad. Azonnal kaptam időpontot.
Az orvosom igazán kedves volt, és megnyugtatott, hogy a miómát figyelve fogjuk követni a terhességet. Azonnal csinált egy ultrahangos vizsgálatot, ahol utódka egyből csápolni kezdett: „na végre, anya, hogy észrevettél, itt vagyok.” Úgy járt keze-lába egyszerre, hogy tudtam: vagy dobos lesz, vagy vízilabda kapus.
A korábbi riogatások ellenére egy teljesen tünetmentes terhességet produkáltam. Porontyka eleve ügyesen rendezkedett be, és úgy sikerült megtapadnia, hogy minél távolabb legyen attól a csúnya miómától, ami az elődjét kiebrudalta.
Nem volt elvárásom, hogy lányam legyen, fiam vagy bármi más. Apuka viszont lányra szavazott. Egy jó hangulatú ultrahangos vizsgálaton aztán kiderült, hogy utódunk teljesítette apuka kérését. Én örültem, hogy akkor minden rendben, de párom egész úton hazafele csöndben volt. Kicsit aggódtam, hogy mégis meggondolta magát. Mármint apuka. Mert a királylány már nem tudta volna. Otthon végül kibökte, hogy mi a gond: egy lányra vigyázni kell. Finoman megjegyeztem, hogy azért egy fiúra is vigyáznék. Mi baj lehet, maximum felneveljük.
Eltelt a 9 hónap. Sok-sok kismamajógával, óriási sétákkal, kevés evéssel. Nem voltam kívánós, de minden nap ettem egy körtét, pusztán mert olyan jól készítették a büfében. Már nagyon vártam a találkozást, de a lányzó nem siette el. Ücsörgött a meleg termálvízben, amíg a doktor úr határidőt nem szabott neki. A végdátumhoz képest még 2 egész napot kapott, és már akkor olyan szófogadó volt, hogy betartotta a dolgot. A második este fájásaim lettek. 20 percenként, úgyhogy még simán belealudtam. Apukának nem is szóltam. Első gyerek. Ráérünk. Aludjunk. Ha kint lesz, úgyse hagy majd.
Reggel 6-kor már 3 percenként jöttek a fájások, úgyhogy szépen lezuhanyoztunk. Apuka meg is borotválkozott, mert hát nem fogadhat egy királylányt borostásan. Talán 7 körül érkeztünk a Maternitybe. Akkor még a régi épületben üzemeltek, és felrémlett bennem, hogy jóanyám mesélte: én is ebben az épületben születtem sok-sok éve. Meg is kérdezte, hogy vajon praktizál-e még az a doktor úr, aki engem világra segített. Rögtön rávágtam neki: remélem, nem. Biztos van olyan terület, ahol előnyös, ha a szakember keze remeg, de talán a szülészet, fogászat, sebészet nem tartozik ezek közé.
Szóval bejelentkeztünk, szobát kaptunk, lepakoltunk, átöltöztem, és találkoztunk a szülésznőnkkel. A doktor úr éppen vidéken volt, de szóltak neki, úton volt. Akárcsak a babóca.
A szülőszoba előtti folyosón összefutottam egy kollégámmal. Nagy örömmel fogadott, és megkérdezte, mit csinálunk mi itt. Elnevettem magam. Szerinted? Kiderült, az ő felesége is éppen szül, de ő 10 perc múlva túljut rajta. Programozott császár. Az jó. Gratuláltam. Elköszöntünk.
Kicsit tarottam az apás szüléstől, miután párom nem sokkal korábban majdnem elájult egy kórházi látogatásnál. Nem igen bírja a vért. Pedig ez a lány az ő vére (is).
A fájások nem voltak vészesek. Amolyan kibírható. Ha nem szóltam, nem mozogtam és nem vettem levegőt. Aztán megérkezett a doktor úr, megvizsgált, és javasolt egy burokrepesztést. Legyen. Engedjük le a vizet, hátha a kisasszony előbújik a lakosztályából.
Kaptam egy kis oxytocint is. Na, onnantól már nem tűnt annyira sétagaloppnak. Néztem az órát, hogy milyen gyakoriak a fájások és meddig tartanak. Percenként jöttek, és nagyjából egy percig tartottak. Ekkor jött az ötlet, hogy forogjak: pár fájás bal oldalon, aztán háton, aztán jobb oldalon. Mire a jobb oldal jött volna, a szülésznő rám nézett, és közölte, hogy tolófájásaim vannak. Ja, ha ő mondja, akkor vannak. És jött a biztatás, hogy akkor most nyomjak. Elmondták a helyes levegővételt, hogy hogyan nyomjak, hogy csukjam be a szemem. De lehet, hogy ez utóbbi apukának szólt, nehogy rosszul legyen. Nagyon dicsértek, hogy jól csinálom, bár elég hangosan engedtem ki a levegőt. Apuka még azt is találta mondani, hogy ez csodálatos. Mire azzal a javaslattal éltem, hogy akkor legközelebb ő csinálja majd. Ezen mindenki nevetett, és azt mondták, ha még van energiám viccelni, akkor lesz nyomni is. Közölték, hogy látszik a hajas fejbőr. Na, szuper. Néztem az órát, hogy mennyi idő kell még. Fel voltam rá készülve, hogy órákig elleszünk ezzel, de nagyjából 10-15 perc múlva előkerült egy közel 4 kilós, bogyó kinézetű baba. Az én lányom.
Apukánk elsírta magát. A királylány nem nagyon. Persze, jelezte, hogy fázik, és hagyják békén, de ahogy a mellkasomra került, csöndben volt. Fogta az ujjam, és nézelődni próbált. Megígértem neki, hogy ha rajtam múlik, még nagyon sokáig fogjuk majd egymás kezét.
Egy hosszúra nyúlt aranyóra után betoltak a szobába. Zuhanyzás helyett előbb meg akartam etetni a kisasszonyt, hogy kapjon egy kis előtejet, ha már ebédidőben sikerült a világra jönnie. Úgyhogy fél óra nyugodt szoptatási próbálkozás után mentem csak rendbe szedni magam, de nem háborgattak.
Apa és baba békésen aludtak, mire visszaértem. Hiába, na, ők nagyon elfáradtak abban, hogy én vajúdtam. Az a béke, a saját szoba, hogy együtt lehetünk, hogy apuka is ott alhat, hogy senki sem viszi el a babámat, nagyon megnyugtató volt. A pici bogyó ott feküdt rajtunk, vagy köztünk az ágyon, és lehetett benne gyönyörködni, és megcsodálni, hogy milyen kicsi a lába, a keze, a füle.
Mondjuk a baba nem volt éppen csöpp a maga közel 4 kilójával. A hazaszállításhoz csomagolt ruhát odamértük a kislányunkhoz, és meg sem próbáltuk ráadni. Cipőkanállal sem lehetett volna belepasszírozni szegényt, úgyhogy apuka hazaugrott rögtön egy számmal nagyobbat hozni mindenből.
Jóanyám mindig azt mondta, hogy ha valami ilyen rosszul indul, csak jó vége lehet. És tényleg. Mindenkinek olyan védett, kiegyensúlyozott terhességet és szép, nyugodt szülésélményt, valamint első napokat kívánok, mint amilyen nekünk volt a Maternityben!

3. Ahol a lét a tét…

Te mit gondolsz? Hogyan látod magad női mivoltodban? Függ a korodtól, külsődtől, szexuális aktivitásodtól netán? Mikor és mitől váltál azzá? Használod-e, kiéled-e nőiségedet? Befolyásol női énképedben bármi is? Vagy hogyan látják ezt az urak, fiúk, férfiak? Mit gondolnak rólad, rólunk?
Az elmúlt pár évben bizony jómagam is elméláztam ezeken kérdéseken. Ahogyan felfelé ível egy kamaszleány nővé serdülése, érése, akképpen le is áldozhat az? Gondolataimat számos esetben kellett rendeznem, majd újragondolnom, s más megvilágításba helyeznem.
Pedig mindig is úgy hittem, nálam ez nem képezi vita tárgyát. Lehetek bármilyen külsővel megáldva, ha kihozom magamból a lehető legjobbat, ápolt vagyok, bár nem feltétlen facér, mégis kacér, s felvillan szememben a szikra, amint belép egy férfi a szobába, vagy elmegy mellettem az utcán, s cinkos mosoly kíséretében összeakad tekintetünk, letagadhatatlanul, ízig-vérig vagyok!
De az elmúlt pár évben mégis, így, az idő előrehaladtával, kezdett mindez fárasztó lenni. S kezdtem elbizonytalanodni is. De nem a reggeli készülődéskor, mikor vonásaimat lágyabbá próbáltam varázsolni arcomon, vagy jól megválasztottam a ruhát, amit magamra kaptam. Nem ebben fáradtam el. Nem lelkileg, nem az eszem diktált más irányt. Dehogy! A testem tiltakozott. Ellentmondásosan küzdött, hogy nő maradjak, vállalhassak még gyermeket, hiszen a méhem készen állt még egy kis jövevény befogadására, az új élet táplálására. S bár ez már nem is volt kérdés – hiszen ebben a korban már nem veszélytelen -, nem vállaltam volna negyedik gyermeket három, gyönyörű, nővé vált lányom mellé, méhem mégis küzdött. Küzdött velem, küzdött ellenem, s vergődéssé vált számomra a női lét.  S már nem csak hónapról-hónapra, hanem folyamatosan. Napról-napra kínzott, hogy fél évszázada nőnek szült anyám. Görcsösen ragaszkodott női mivoltom, hogy ezt ne feledjem, egyetlen röpke, problémamentes órára sem. Mi volt ez, ha nem nyűg.
A nőiségem nem hagyott nek lennem. Letepert, legyengített, kitartóan követelőzően elsöpörte minden programomat, tervemet s legvégül lelkesedésemet is. Évek óta megbolydult, mint egy méhkas az én méhem. Hónapok óta nem pihent, öntötte rám vérvörös láváját, hogy egy percre se feledjem, még képes lennék…
Persze megértettem őt!  Agyam – ebben az életemben – lázasan azon munkálkodott, hogy sok gyermekemmel, békés családban töltsem minden napomat. Megadatott. S a pillanatnyi felismerés is egyben. Döbbenet!  Agyam és méhem, összedolgoztak! Bennem, ám mégsem ellenem. Hogyan haragudhattam volna rájuk, mikor életet adtak, hármat is. lehettem anyaként is! Ez ám a kiteljesedés!
Mégis elfáradtam. Már életemre tört a méhem és az agyam. Erőtlenül, végső kétségbeesésemben jött az elhatározás. Méhemtől meg kell válnom!
Döntésünk megszületett. Hosszú hónapok tették próbára türelmünket, s minden tudását latba vetve Dr. Béres László endokrinológus, a Maternity Magánklinika orvosa kimondta az ament.
Súlyos döntés, komoly műtét, felelőségteljes előkészületek. Az utolsó napokban kísértetként kinézve, falfehérként, legyengülve vonszoltam magam, s imáim már arról szóltak, éljem túl, jussak el a segítő kezekig. „…Szabadítsatok meg tőle!…” Utolsó erőmmel mégis hálával búcsúztam el. Mosolyogva, békével simítottam végig hasamat. Megváltam „babaházamtól”, hol oly sok hónapot töltöttek kis albérlőim békében, nyugalomban, biztonságban. Feladtam nőiségemet, hogy újra, erős vé válhassak! Mit számít kor, külső, téves énkép…
Széles mosollyal arcomon léptem be az intézménybe, s még aznap a műtőbe is, hiszen éreztem, életem múlik aznap a tudáson, a szakértelembe vetett, megalapozott hitemen, amikor mindannyian felém fordultak. Orvosok, nővérek, de még a takarítást végzők is bátorítottak, szemükben együtt érző aggodalommal követték minden mozdulatomat, mégis biztonságban éreztem magam. Végre itt vagyok, végre mélyen alszom majd, s ébredéskor ér utol egy álom. Itt akartam, hogy megtörténjen, máshol nem mertem volna kockáztatni létem. Itt, ahol tudtam, éreztem minden sebészi pontossággal, a megfelelő másodpercben történik. Nem játszik a véletlen és megvalósul a lehetetlen is. Végig a legjobb kezek szorgoskodtak rajtam, körülöttem, higgadt szavak csitították háborgó elmémet, szeretetet sugárzó szemek szabályozták pulzusom, ahogyan legidősebb lányom esetében is, mindkét gyermekének életet adván ugyanitt, 3 évvel korábban, és a  műtétem évében, néhány hónappal később is. Mindezeket papírra vetve könnyeim most is kicsordulnak. És mosoly ül ugyanúgy az arcomon, mint aznap, s azóta is a testi, lelki gyógyulás minden pillanatában.
Kilábalva a tegnapok vérfürdőjéből, a „holnapba” igyekszem. Isten velem, ki ellenem. Prof. dr. Papp Zoltán úr és Dr. Béres László szülész-nőgyógyász szakorvos, endokrinológus doktor úr három órán át küzdöttek meg velem, értem. Szétszereltek és újraépítettek. Megerősítettek, mint egészséges embert, mint újra teljes értékű t.
S ahol nap, mint nap a lét a tét, ahol két kis unokámat világra segítette Béres László doktor úr, ott születtem újjá jómagam is, és válhattam megújult vé éppen az 52. születésnapomon, 2019. augusztus 31-én.
Hálám a tied, Maternity!

4.

 A nevem Poharelec Zita és két csodálatos gyermek anyukája vagyok, akik a Maternityben születtek. Zoé 2016. 09. 07-én még a régi helyen, a Kútvölgyi úton született, míg Bendegúz 2019. 06. 17-én már a Királyhágó téren látta meg a napvilágot. De hogy honnan hallottam és miért választottam a Maternityt? Íme az én történetem.
25 éves voltam, és az akkor még csak vőlegényem Kiss Patrik is, amikor úgy éreztük, hogy készen állunk arra, hogy család legyünk. Azon szerencsés emberek közé tartozunk, akiknek ez gyorsan sikerült is, mert az elhatározás után pár hónappal pozitív lett a terhességi tesztem, melyet az ultrahang  meg is erősített. És dupla volt az öröm, hisz ikreket láthattam a monitoron. Sajnos ez az öröm csak 8 hétig tartott, spontán vetéléssel ért véget ez a terhességem 2013-ban.
2014-ben ismét várandós lettem. Minden zavartalanul és tökéletesen ment egészen a 18.hétig, mikor kiderült a genetikai ultrahangvizsgálat során, hogy a szívem alatt hordott kisfiú komoly  betegségben szenved. Az akkori orvosommal arra a döntésre jutottunk, hogy meg kell szakítani a terhességet. Miután felépültem mind lelkileg, mind testileg, 2015-ben újra terhes lettem egy kislánnyal. Sajnos megismétlődött, amit sose hittem volna. A 18. héten róla is kiderült, hogy ugyanolyan beteg, mint előző évben a kisfiú. Ezt a terhességemet is meg kellett szakítani.
A lelki összetörés után úgy döntöttem, nem adhatom fel. Az akkori munkahelyemen felkerestem a nőgyógyászati osztály vezetőjét , Dr. Párducz Lászlót, hogy adjon tanácsot, hova és kihez forduljak, aki tud nekem segíteni, hogy anya lehessek. Az ő ajánlására hívtam fel Prof. dr. Papp Zoltánt.
Az első konzultációra megérkezve csodálkoztunk Patrikkal, hogy milyen gyönyörű is tud lenni egy egészségügyi intézmény. A klinika személyzete kedves és segítőkész volt már akkor is. Mikor megláttam professzor urat tudtam, hogy jó kezekben vagyok. Elmondta, hogy csodát ő sem tud velünk tenni, de sokkal hamarabb észre fogja venni a bajt. Nekem ennyi elég volt, hogy bele merjek fogni egy újabb terhességbe.
2016 januárjában pozitív lett a terhességi tesztem. Nagyon vártam az első UH-t, ahol először találkoztam Jenei Katalinnal. Megnyugtató alapossággal vizsgált meg a terhességem minden egyes alkalmával. Eljött a kritikus 18. heti genetikai vizsgálat, és csoda történt. Az UH-n Katalin azt mondta, hogy az én kis csodám, a kislányom egészséges. Boldogan vittem az első fotót professzor úrhoz Zoéról. Miután ő is azt mondta, hogy minden a legnagyobb rendben, elhittük, hogy szülők leszünk.
A következő konzultációk során rengeteg kérdésem volt, de professzor úr végtelen nyugalommal és kedvességgel fogadta őket.
Eljött a nagy nap, 2016. 09. 07. Megszületett Kiss-Poharelec Zoé. Életemben nem izgultam még ennyire, mint aznap reggel. A műtőbe Daru László kísért, akire mindig hálával gondolok, mert látva rajtam a feszültséget a kedves humorával oldotta azt. A műtőben nagy megnyugvást jelentett, hogy azt tapasztaltam, profi és összeszokott csapat vesz körül, élükön professzor úrral.
Megmutatták Zoét, az én csodás kislányom. Alig vártam, hogy a kezembe foghassam. Míg én még a műtőben voltam, a büszke apuka ismerkedett a lányával. A klinikán töltött idő alatt megfogadtam, hogy ha újra gyermekem lesz, ismét professzor úrhoz fogok fordulni.
Szerencsére nem kellett sokat várnom, 2018. októberében újra találkozhattam professzor úrral egy újabb kis élet végett, de már az új, még szebb és modernebb helyen. Az UH vizsgálatokat ismét Jenei Katalin végezte, és szerencsére professzor úr ismét elvállalta, hogy nála szülessen meg a második gyermekem. Így teljes biztonságban éreztem magam. Már a 12. héten megtudtam, hogy a hercegnőnk mellé bizony herceg érkezik.
Eljött ismét a nagyon várt nap, 2019. 06. 17. Megszületett Kiss-Poharelec Bendegúz. A műtőbe ismét jó hangulattal és kedvességgel kísért László. Ugyanolyan szép emlékeket őrzök Bendegúz születéséről is, mint Zoé esetében. Most is egy igazán profi csapat kezeiben voltam professzor úr vezetésével.
A klinikán töltött napokat nagyon jó és szép emlékként őrzöm. Örülök, hogy létezik a Maternity Magánklinika, hogy professzor úr meg tudta valósítani ezt a csodás helyet. Örökre a szívembe zártam az egész Maternity csapatot.

5. Mosoly

Nem akartam a műtétet. Soha nem volt komolyabb egészségügyi problémám, és a császármetszés, maga ez a szó, hogy „metszés” olyan idegen, zöldlepedős, erős fényű és véres képként élt bennem, ami szükséges rossz, és biztosan csak másokkal történhet. Semmiképp nem szerepelt tehát a terveim és a terhességről szóló elképzeléseim között, hogy engem majd mégis műteni kell.
A kisfiam azonban életében először – és gondolom, nem utoljára – keresztülhúzta a számításaimat. Minden jógapóz és csilingelés, mondókázás és mantrázás ellenére farfekvéses maradt, nem volt kedve fejjel lefelé fordulni. El kellett engednem a terveimet és a kontrollt az események felett, és rá kellett bíznom magam főorvos úr szaktudására és egy ismeretlen, de annál határozottabb pici ember döntésére. Nem mondom, hogy egyszerű volt. A kitűzött nap előtti hetekben egyre gyakrabban pityeregtem el magam, férjem minden vigasztalása ellenére.
Végül az egyik utolsó, napfényes délutánon, a berendezett szobácskájában, a fotelben ülve kedvesen, de tárgyilagosan megbeszéltem Árminnal, amit a műtét menetéről tudtam. Éreztem, hogy hall és ért engem. Megbeszéltük tehát ezt is, és még sok minden mást… Olyan dolgokat, amik csak egy anyára és kisfiára tartoznak. Megnyugodtam, sikerült elengedni a félelmeim legjavát, és elfogadtam, hogy ez a gyermek nem csak azért jön a világra, hogy az én álmaimat beteljesítve édesanyává tegyen. Saját akarata, és tudata van, saját döntései lesznek, amelyeket szeretettel kell majd elfogadnom, és adott esetben persze az ő érdekében irányítanom. Az ő érdeke azonban most a császármetszést, a „metszést”, a „szúrást” és a „vágást” követelte.
A műtét reggelén a klinikán már az infúzió lecsöpögése előtt fesztelenül mosolyogtam. Évi, a szülésznő profi-tündér keresztanyaként csevegett velünk, miközben munkáját tűpontosan végezte. Mire észbe kaptam, már vidáman sétáltam a műtőbe. Ott aztán felültem a műtőasztalra, eszembe jutott, mi vár rám. Vágás. Metszés. Egy pillanatra beleborzongtam, de szerencsére nem volt időm ezen rágódni, már jött is az érzéstelenítés. Főorvos úr, a műtősök és az aneszteziológus végig pont annyit és úgy kommunikáltak velem, ami az egész félelmetes műtét- fogalmat egy kellemes teadélután szintjére emelték. Egy teadélután, aminek a végén megkapom a legédesebb, lefinomabb teasüteményt! Nem tudom, mi lehetett az infúzióban, de nagyjából ennyire dramatizáltam akkorra túl az eseményt. Aztán meghallottam… Azt a drága nyöszörgést. Aztán megláttam… Azokat a csodás kezeket. Azt a szempárt… a piros arcocskát. Az én akaratos, barna kis gyönyörűségem! Potyogtak a könnyeim, és csak ennyit bírtam ismételgetni: gyönyörűségem.
Ármin édesapja, a férjem végig velem volt, a vírus miatt szegénynek nem is nagyon volt választása. Maradnia kellett. Óriás szeretettel segített mindenben, nélküle semmi nem lett volna ilyen egyszerű, ilyen kedves és szép. De hát ezért ő az én férjem. Ez azonban már egy másik történet.
A klinika dolgozói egytől-egyig profizmussal és odaadással végezték a munkájukat. Az, hogy a kisfiam nagyjából húsz perccel a világrajövetelét követően már a mellkasomon szuszoghatott, sajnos egyáltalán nem egyértelmű alapjog ma még Magyarországon egy császármetszés után. Hiszem és tudom, hogy most, másfél hónap múltán azért is büszkélkedhetünk egy ilyen jókedélyű, jó alvó, édes babával, mert a klinika mindent megtett annak érdekében, hogy ez így legyen. Hagyták, sőt segítettek abban, hogy megéljük a családdá válás folyamatát, amiért nagyon hálásak vagyunk nekik.
Nem mondom, hogy a császármetszéssel járó fájdalom kedvenc emlékem marad, de az biztos, hogy ez számomra már nem egy furcsa szitokszó. Metszés, ami a hasamon van. Egy vágás nyoma, enyhe ívvel, mintha egy nyugodt mosoly lenne. Emléke annak a helynek, ahonnan kiemelték Ármint. A csodababát, aki minden álmomat valóra váltotta. Sőt, már most felülírta. A napokban elkezdett mosolyogni, immáron ő is.

6.Számvetés

Naplóbejegyzések a koronavírus idején, 2020. áprilisán
Várandósság 33. hete
Hálával a férjemnek

1,2,3,4

Telnek a hetek. Olykor lassabban, néha észrevétlenül gyorsan.
A várakozás ritmust ad a türelemnek, de most mégis úgy érzem, türelmetlen vagyok.
Édes tehetetlenség ez, bizonytalansággal és félelemmel. Jó lenne már ott lenni, megélni a pillanatot, a szülés élményébe beletemetkezni, lélekben összekapcsolódni és meglátni téged, édes kisfiam.
Bátorítás és megnyugtatás. Köszönöm, Maternity.

Egyedül nehezen mennek a dolgok. Most különösen. Feszegetem határaimat, fizikailag és mentálisan.
Jobb együtt, közösen, összekacsintva, egymásba kapaszkodva. Most különösen.
De nem leszek egyedül, és ez nagyon megnyugtató. Mindenki értünk lesz, és érzem ezt az erőt.
Támogatás és empátia. Köszönöm, Maternity.

Emlékszem, mikor pont egy éve ott álltunk az oltár előtt. Te meg én. És ketten életre szóló szövetséget kötöttünk.
Vágytunk a családra, és imánk meghallgatásra talált.
Hamarosan már nem ketten, hanem hárman leszünk. Néha még olyan nehéz elképzelni. Tele örömmel és aggódással. Minden rendben lesz a szülésnél? Jó szülők leszünk?Megnyugtatás és bizalom. Köszönöm, Maternity.

Hűvös szeptemberi nap volt, amikor előbújt a második csík a teszten. És én a könnyeimmel küszködtem egy távoli országban, szívem csordultig szeretettel. Magányos voltam, de mégsem, hiszen ott voltál velem.
Már sosem leszek egyedül, mert te mindig leszel.
Figyelem és elhivatottság. Köszönöm, Maternity.

Tavasz, nyár ősz, tél.
Minden szépségével és állandóságával.
A cseresznyefák virágoznak, a madarak betöltik énekükkel az utcákat. Most mégis más ez a tavasz. Nyugtalanság szövi át a világot a járvány idején.
Jöjj május, jöjj már! Megszületik hamarosan egy csoda, és újjászületik a világ is.
Egység és harmónia. Köszönöm, Maternity.

4,3,2,1

Számolom a heteket. Most nagyon lassan telik az idő.
A napokat, a perceket átszövik kavargó gondolataim.
Már nem aggódom, és nem félek. Minden rendben lesz.
Köszönök mindent, Maternity, találkozunk májusban.

7.18 év

18 év. Mennyi minden történhet ennyi év alatt! Egy újszülöttből felnőtt válik, egy édesanyából nagymama lehet, egy nagymamából pedig dédszülő. És ha egy kismamából ismét kismama lesz?
18 év. Ennyi telt el a két várandóságom között. Az első fiatalon és váratlanul ért. Olyan könnyű volt minden. A másodikra készültem, mégis sokkal nehezebben telt. Ennek ellenére nem cserélném el semmire ezt a kilenc hónapot. Szavakkal leírhatatlan érzés volt minden perce.
18 év. Már nemcsak babát, hanem testvért is vártunk. Testvért a közben felnőtté cseperedett lányunk mellé. Egy kishúgot. Volt egy nagy tervünk! Ő jön be velem a szülőszobára. Nagyon készült rá. Én is ezerszer lejátszottam a fejemben, milyen lesz a nagy pillanat. Emlékeimben tisztán élt a nagylányom születése, most azonban átaludtam a kisbabám első lélegzetvételét. Lili pedig a folyosóról hallotta csak a sírását. Néha nem terv szerint alakulnak a dolgok. De amint felébredtem, és a kezembe vehettem Rózát, ugyanaz az érzés fogott el, mint Lili születésénél. Az örök kapocs kettőnk között. Ahogy a két lányomra néztem, éreztem, hogy ők is elválaszthatatlanok lesznek.
18 év. Ennyi telt el életem két legszebb pillanata között. Annyi minden történt ez alatt! Mégis egyformán élesen emlékszem, ahogy először a karomba veszem a lányaimat. Ahogy először rám néznek. Vannak pillanatok, amelyek soha nem halványulnak el. Alig várom a következő 18 évet!

8.

Lassan nyitom ki a szemem. Sötét van. A téli nap, melynek sugarai áttörnének a redőny résein, nem jelent még meg a horizonton. Csend van. Várakozással teli csend. Csak a szívverésem dübörög a fülemben. Az otthon ismerős illata elgondolkodtat. Azt mondják egy kisbabával a babaillat is beköltözik majd. Még egy percre magamra húzom a takarót. Jól esik, hogy puhán átölel. Mindjárt indulunk. Kezdetét veszi a nagy utazás, melyre kilenc hónapja várunk. Nyugodtak vagyunk. Nincs bennünk félelem, hisz oda megyünk, ahol az elmúlt kilenc hónapban biztonságban éreztük magunkat. Ahol profizmust, támogatást, kedvességet és sok-sok bátorító szót kaptunk.
Néhány óra múlva örömmámorban úszunk, ismerős arcok, boldog tekintetek vesznek körül bennünket. Megszületett. Békében, nyugalomban, biztonságban. Ezek az érzések kísérik végig az itt töltött időt. Mi, hárman együtt. A figyelem, amit kapunk maximális. Minden dolgozótól, legyen az orvos, nővér vagy a klinika bármely munkatársa. Éppen annyi segítséget és támogatást kapunk, amennyire szükségünk van a családdá válásunk útján. Ha valahol elakadunk, és a hormonoknak köszönhetően a sírás tör rám, mintha szuperképességekkel rendelkeznének, egyikőjük ott terem. Megnyugtat és vagy humorral, vagy mélyre ható beszélgetéssel észrevétlenül lépünk túl a nehézségeken. Hihetetlen érzékkel látják meg azt, mikor van szükségünk egyedüllétre, amikor csak mi hárman vagyunk, és mikor esne jól egy közös beszélgetés. Felvértezve, igazi családként lépünk ki a klinika kapuján. Amellett, hogy egy család lettünk, a Maternity-család tagjává is váltunk.
Lassan nyitom ki a szemem. A neoncsövek fénye elvakít. Ütemes sípolást hallok, ami szinkronban van a szívverésemmel. Idegen, de mégis ismerős illatok. Érzem, hogy csövek lógnak ki belőlem. Ismerős arcok, szomorú, könnyes tekintetek vesznek körül. A professzor úr leül az ágyam szélére, és megfogja a kezem. Csendesen, de mégis határozott hangon, mérhetetlen emberséggel elmagyarázza, mi történt.  Ahhoz, hogy most itt lehessek súlyos árat kellett fizetnem. Élhetek, a kisfiam anyukája és feleség lehetek, viszont több gyermeket már nem szülhetek. Hiszterektómia. Korábban még nem hallottam, de egy életre megjegyeztem. Ők soha nem mondják ki ezt a szót, hiszen nyíltan, tisztán és érthetően kommunikálnak velünk. A veszteség és a halál szelének érintése feldolgozhatatlan számomra.
A műtét utáni napokra megkapjuk ugyanazt a szobát, ahol a kisfiam születését követő napokat töltöttük. Oda költözhetünk be mi hárman, ahol életünk egyik legfontosabb és legszebb napjait éltük át. Biztos vagyok benne, hogy ők tudták, mennyit tudunk majd ebből táplálkozni. A történtek ellenére ugyanaz a béke, nyugalom és biztonságérzés kerít hatalmába. A figyelem, amit kapunk maximális. Tudják, érzik, hogy nem a sajnálatukra van szükségem, hanem a támogatásukra és az útmutatásukra. Szuperképességüket nem veszítették el, minden mélypontnál mellettem, mellettünk állnak. Nemcsak a testi, hanem a lelki fájdalmam is csillapítják. Megtartanak, velünk vannak, mert így működik a Maternity-család.
Lassan nyitom ki a szemem. A nap sugarai áttörnek a redőny résein. Meztelen talpacskák csattogását hallom közeledni. Felkúszik a takaróm alatt, és puha karjaival átölel. Csillogó barna szemével és huncut mosolyával rám néz. Magamhoz ölelem, még mindig babaillatúnak érzem. Béke, nyugalom és biztonságérzés kerít hatalmába.
Kilenc év telt el, de minden nap hálával gondolok rájuk és köszönetet mondok, hogy itt lehetünk, mi, hárman.

9.Ahol a legnagyobb csodák születnek

Hol volt, hol nem volt, a budai hegyeken is túl, volt egyszer egy anya meg apa, s azoknak egy pici babájuk, akit úgy hívtak, hogy Tatjana. A kis család izgatottan várta a közelgő karácsonyt, de nem tudták nem észrevenni, hogy kislányukat, Tatjanát napról napra felvetette a búbánat. Tánya baba hiába kérlelte, szeretett lencsibabáját, hogy mondjon neki valamit, az nem válaszolt.
-Ne búsulj, kicsi Tánya- mondta neki anya -, egyszer eljön majd az idő, amikor egy pici baba vissza fog mosolyogni rád. Tudod anya és apa is úgy érzi, hogy itt az ideje, hogy bővüljön a kis családunk.
Mit volt mit tenni, anya és apa megírták a Jézuskának, hogy szeretnék, ha egy gyermekkel bővülne családjuk.
Halljatok csudát, Szenteste így szóltak a kis Tatjánának:
-No leány, hamarosan születni fog egy gyermek, azonban türelmesnek kell lenned, meg kell várnod, míg a forró nyárnak vége nem lesz.
Megörvendett kicsi Tánya, vidáman köszöntötte a tavaszt, végig dalolta a nyarat, és biza nem szomorkodott, hogy közeledett a nyár vége, sőt egyre boldogabb volt, hogy érkezik az ő pici testvére.
Egy napon így szólt anya hozzá:
-Mikor reggel megébredsz, anya és apa nem lesz itthon, mert elmennek a testvéredért a messzi városba. Azonban ne szomorkodj, miután elhúzták a déli harangszót, már te is találkozhatsz vele!
A leány olyan izgatott volt, hogy csak nehezen jött álom a szemére. Bezzeg anya úgy aludt, mint a bunda, mivel tudta, hogy bizony hosszú-hosszú ideig most nem fog aludni éjjel.
Másnap hajnalban eljött az idő, apa előállt a hintóval, és elindultak a hosszú útra a messzi városba. Ahogyan mentek, mendegéltek, búcsút mondtak a BAH csomópontnak, majd egyszer csak apa letért a kórházba vezető útról.
Ekkor anyát elöntötte a méreg.
-Apa, már megint kerülőúton megyünk, ugyan ne hallgass már a Waze tanácsaira!
-Nyugalom, szívem szerelme, jó úton haladunk, csak várd ki a végét! – szólt apa apró mosollyal a bajsza alatt.
Hát bizony apa nem tréfált, egyszer csak beértek a Királyhágó térre.
Hej, volt nagy öröm, amikor felocsúdott, hogy megérkeztek a Maternity Palotába, ahol már piros szőnyeg várta anyát, aki bizony semmit sem tudott a turpisságról! Apa bizony 9 hónapon át titkolózott előtte, hogy a várva várt napon a lehető legnagyobb legyen a meglepetés, mivel anya olyan furfangos volt, hogy sosem sikerült meglepni. Most biza sikerült neki, mert a Maternity hűséges népe mindenben segített neki. Fölvezették anyát a palotába, annak is a legszebb szobájába, ottan már meg volt ágyazva neki és a születendő gyermeknek. Habár ő nem született királynőnek, most mégis úgy érezte magát, mint egy igazi királynő. A palota lakói és a főorvos úr már türelmetlenül várták, hogy végre együtt köszönthessék a kis család legújabb tagját. Bekísérték a szobába, ahol a csodák születnek, és – halljatok csodát! – reggel 8 óra után a kisded hangos sírással és ébenfekete hajjal érkezett e világra, könnyet csalva szülei szemébe. A gyermek leány lett, aki a Janina nevet kapta, és biza addig sírt keservesen, míg az édesanyja keblére nem tették. Ám nem ért itt véget a mese! Még csak most kezdődött a mulatság: volt minden mi szem szájnak ingere, a palota egész népe üdvözölte a kisdedet, kényeztették anyát, aki alig hitt a szemének.
Az örömteli mulatság közepette tizenkettőt ütött az óra, és megérkezett a palotába az immár nagy testvérré nőtt Tatjana is. Belépett a palota ajtaján, s ment végig a szobákon, be a hetvenhetedikbe. Ott feküdt anya és leánya aranynyoszolyában. Várva várt testvére fehér volt, mint a liliom, de olyan szép, mintha nem hét, de hetvenhét szép leányból szőtték-fonták volna össze. S mikor ránézett az alvó kisdedre, az egyszer csak elmosolyodott. Tatjana csak ennyit mondott neki:
-Te vagy a legjobb testvér!
Mondjam, ne mondjam, úgysem hiszitek, én is ott voltam, szívem szerint táncoltam, azzal hazaszaladtam, s nektek ezt a mesét elmondtam.

X