A jónak könnyű örülni...

Kedves Maternity Klinika!

Láthatjuk a bejegyzésekből, mennyien átélték a Maternity Klinikán a csodát, és ebben mennyi támogatást és segítséget kaptak. Mi is átéltük Önöknél a saját kis csodánkat, mikor világra jött kisfiunk. Ezért a hálánkat, köszönetünket, nevemet vállalva nem egyszer kifejeztem. De a következő történetben, kérem, engedje meg az olvasó, hogy anonim maradjak.

El kellett telni egy kis időnek, hogy tudjak erről írni, illetve sokáig kétségekkel küzdöttem, hogy írjak-e egyáltalán. Való-e egy ilyen szomorú történet a sok csodálatos születés mellé. Aztán átfutott az agyamban egy gondolat, amit életem során sokszor hallottam már, hogy a jónak könnyű örülni… könnyű egy boldog ember mellett állni, mellette lenni az örömben, a sikerben. A következőkben látható, hogy a Maternity Klinikán az emberség és a szeretet minden körülmények között jelen van. Ez példázza az intézmény és a dolgozók nagyságát.

Történetem egy csodás kilenc hónappal kezdődött, egy problémamentes várandósággal. Kisfiunk igaz császármetszéssel jött a világra, de a műtét komplikációmentes volt és családias hangulatban telt. Mikor elhagytuk a klinikát, meg sem fordult a fejünkben hogy rövid idő múlva újra „beköltözünk”. Szülés után egy hónappal, egy kis problémával jelentkeztünk ismét, amit az akkori ismeretek alapján úgy volt, hogy még aznap orvosolnak is. Az események ettől kezdve gyorsan pörögtek, és mikor másnap hajnalban felébredtem műszerek és csövek társaságában, értetlenül tekintettem körül. Majd jött a Professzor Úr, megfogta a kezem, és emberségesen, (nem rideg orvosként, távolságtartóan) elmondta mi történt, mi miért történt, megszorította a kezem és azt mondta, ahhoz, hogy most itt lehessek, ki kellett venni a méhemet. Azt hittem álmodom…. nekem? 30 évesen? Pont én? Miért pont én? Miért épp velem történik mindez? És különben is hol a kisfiam? Ki vigyáz most rá? Mit eszik? Mi lesz vele addig amíg én itt vagyok? - halmozódtak a fel nem tett kérdések bennem, melyekre kimondatlanul is megkaptam a választ. Jól van, megkaptuk azt a családi szobát, amiben a születésekor laktunk, ott vannak vele a szüleim, és a csecsemős nővérek segítségével vigyáznak rá, a férjem pedig kettőnk között ingázik. Amint elhagyhatom a gépeket és a csöveket, átköltözhetek a szobába és újra együtt lehetünk. A szakavatott kezeknek, a törődésnek, a megértésnek és az odafigyelésnek köszönhetően, amit ebben a nehéz helyzetben kaptunk, néhány nap lábadozás után haza is térhetünk.

Sokan mondják vigaszként, hogy örüljünk, hogy egy babánk már van, hiszen sokaknak ez nem adatik meg. Persze ezt én is belátom, de emberek vagyunk és emberként nehéz lemondani az álmainkról, és az én álmaimban apa-anya-gyerekek szerepeltek… Persze örülök, hogy itt vagyok, hogy anya és feleség lehetek, de nő is vagyok, aki elveszítette a méhét…

Mindent, amit a műtét alatt és után kaptam/kaptunk köszönünk. Igaz ebben a helyzetben a „köszönöm” üres szóként cseng számomra. A „hála” jobban kifejezi mindazt, amit érzek.

Hálás vagyok, mert nem szakítottak el minket egymástól, a kisfiam és a férjem is ott lehetett velem a lábadozás alatt. Hogy megkaptuk a lehetőséget, hogy ebben a nehéz helyzetben is egy családként együtt lehessünk. Hálás vagyok, mert a csecsemős nővérek úgy gondoskodtak kisfiamról, mint újszülött társairól. Hálás vagyok, hogy minden segítséget megkaptam ahhoz, hogy tovább tudjam szoptatni. Hálás vagyok a szülésznőknek, nővéreknek, hogy a legkevésbé fájó módon és a legkíméletesebben adták a sok infúziót és injekciót. Hálás vagyok a teljes személyzetnek, akik ha tehették, minden nap meglátogattak és vigaszt nyújtottak. Hálás vagyok Vida Doktornak aki pihenéséből hazatérve, szabadsága alatt bejött hozzám és megölelt. Hálás vagyok a Professzor Úrnak, aki miattam csak később utazott el, és még a pihenése alatt is rám gondolva, a férjemet hívta telefonon, hogy minden rendben van-e. Hálás vagyok, hogy mindent megtett, hogy elkerülje az elkerülhetetlent. Hálás vagyok a Fiamért! Hálás vagyok az Életemért!

„A szeretetnek melege van a természet hidegében,
világossága van az élet sötétségeiben,
és a szeretetnek ajkai vannak,
amik mosolyognak velünk az örömben,
és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban.”

/Gárdonyi Géza/

Üdvözlettel:
T.